Szabó László

A MEZŐSÉGTŐL A VÖLGYSÉGIG

Wass Albert szobra Bonyhádon.

​

Hosszú és kalandos út vezetett az erdélyi Mezőség vasasszentgotthárdi udvarházától a dunántúli kisváros, Bonyhád főteréig. Hosszú és kalandos, akár a XX. század egyik legnagyobb magyar íróját, akár a róla készült szobrot tekintve. Ez írás keretében nem tisztem irodalomtörténeti szempontból elemezni Wass Albert művészetét, vagy elhelyezni őt a magyar- és világirodalom értékrendjében, mindössze egy – ha úgy tetszik – szubjektív vázlatot szeretnék felvillantani róla, oszlatva ezáltal a tudatlanság és rosszindulat ködét, mely még a mai napig is körülveszi. Nem kevésbé érdekes a róla készült szobor története sem, hiszen azt alkotója nem Bonyhádra szánta, ám mégis büszkén vállalja ezt a helyszint. Erről a történetről is szót ejtek majd, elbeszélve kilenc hónap – akár egy gyermek méhen belüli életének – történéseit.

​Kezdjük tehát az előzményekkel, ha az iménti hasonlatot bontogatjuk, az ismerkedéssel és a szerelemmel. Mint említettem volt, szubjektív oldalról kezelem a kérdést, így elmondom saját találkozásomat Wass Alberttel. No, nem személyesen – túl szép is volna -, hanem írásaival.

​Egy hosszabb útra unaloműzőnek vittem magammal az „Ember az országút szélén” című regényét. Az út során szó sem volt unalomról, hiszen le sem tudtam tenni a könyvet, és miután a végére értem, azon kezdtem csodálkozni, hogy miért nem kötelező, vagy ajánlott irodalom ez a középiskolai tananyagban? Számomra megdöbbentő erővel sugárzott a sorok közül a „hit”, a „szeretet”, az „emberség”: csupa olyan erkölcsi érték, ami ma már egyre kopottabban van jelen életünkben, nem tartozik a „divatos” magatartás-modellek közé.

​Ez a „meglátni és megszeretni” találkozás aztán rövidesen „elmélyült szerelemmé” vált, olyannyira, hogy hozzávetőleg két esztendő alatt az eddig megjelent életmű majdnem egészét elolvastam. Az első könyv keltette véleményem ez idő alatt csak megerősödött, megszilárdult. Mindenkinek ajánlom, hogy olvasson minél többet ettől az író-géniusztól, és feltétlen olvassa el a róla készült tanulmánykötetet (A gróf emigrált, az író otthonmaradt), melyet Raffai Ernő, Takaró Mihály és Vekov Károly, valamint Balázs Ildikó és Lukácsi Éva jegyez. Ők sokkal avatottabb tollal írják meg „Wass Albert igazságát”.

​Így történt tehát, hogy örök időkre eljegyeztem magam ezzel az ős-igazság-irodalommal, amely az ember természetes lényéből fakad, ami mindannyiunk gondolata, csak Isten kiszemelt valakit, aki papírra veti őket. És ekkor – az elmúlt év kora-tavaszán – derült égből villámcsapásként ütött a hír: Budapesten a főpolgármester nem engedélyezte Wass Albert szobrának felállítását, melyet a róla elnevezett polgári kör kezdeményezett a Vérmezőn. „Nem lenne méltányos Romániával szemben, ha egy náluk háborús bűnösként halálra ítélt személynek szobrot állítanánk a fővárosban” – hangzott a rideg és szűkszavú indoklás. A kezdeti tehetetlen dühöt makacs elhatározás váltotta fel bennem. Megerősített ebben egy lakossági fórum, ahol valaki felvetette, hogy a Teleki-szobor után most a Wass Albert-szobrot sem engedik felállítani Budapesten, nem kéne-e ennek tiltakozás formájában hangot adni? Az előadó azt válaszolta, hogy a tiltakozásnál sokkal többet ér, ha hasonlóan a Teleki-szoborhoz ezt is valahol vidéken állítjuk fel, hiszen az ország nem csak a fővárosból áll.

​Ekkor mondtam el először a már korábban is érlelődő ötletemet – nevezetesen, hogy ha Budapest nem vállalja fel a szobrot, akkor próbáljuk meg nálunk, Bonyhádon - Kovács Gábor barátomnak és zenész kollégámnak, aki teljes energiával mellém állt. Olyannyira, hogy az ő ismeretségén keresztül jutottunk el a nyár elején Erdélybe, a holtmarosi református tiszteleteshez, Bartha Józsefhez. Ő családi kapcsolatban is áll a Wass-családdal, így módjában volt, hogy segítsen elképzelésünk megvalósításában. Az egész folyamat, amíg a gondolat „szobrot” öltött, egy megvalósuló álomhoz hasonlított. Mi, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy minden lépésnél valamilyen akadályt kell leküzdenünk, valamilyen falat kell megkerülnünk, szinte nem akartunk hinni érzékszerveinknek, hogy mindenütt a segítőkészség, a felajánlás és támogatás egyengette ügyünk útját. Holtmarosra már úgy érkeztünk meg júniusban, hogy Bartha tiszteletes azzal fogadott, hogy a szobrot megkapjuk, már meg van beszélve sógorával, Wass Endrével. Ők hozzák be még a nyáron Budapestre, nekünk onnan kell majd elhozni. Ez minden elképzelésünket felülmúlta. Az a mélységes bizalom, ahogy szinte vadidegenként ránk bíznak egy több milliós értékű műtárgyat, nem volt mindennapi. Ilyesmit az ember csak romantikus regények lapjairól olvasott eddig.

​És ekkor ismerkedtünk meg magával a szoborral. Ott állt szerényen a templomban, a szószékkel szemben egy széken, mint egy felkiáltójel az „ideiglenesség” mondata végén. És a templom kertjében – kerítésen belül, tehát nem közterületen – árván a talapzat. Rajta virágcserépben egy erdélyi fenyő, Wass Albert kedvenc fenyője, melyről annyit írt. Felkiáltójel ez is, a gonoszság, a hatalom fitogtatása elleni tiltakozás felkiáltójele. Megtudtuk, hogy a szobrot Kolozsy Sándor Ausztráliában élő szobrászművész készítette három példányban, melyek közül ez az egyik. A másik, melyet alkotója Kolozsvárra szánt, jelenleg Hamburgban várja sorsát Endre házában, ez kerülhet majd Bonyhádra. Az a Kolozsy Sándor készítette a szobrot, aki személyes ismerőse, barátja, harcostársa volt Wass Albertnek, akivel együtt küzdöttek az Erdélyi Világszövetség keretein belül a népek igazságáért. Az a Kolozsy Sándor, aki mint gyermek erdélyi menekültként érkezett Magyarországra, ahol diákként küzdött a szabadságért ’56-ban, akinek az édesapja a háború áldozata volt, és aki a családjából szívta magába a magyarság iránti elkötelezettség eszményét.

Nagyon megörültünk a sikeres kezdetnek, és élményekkel és akarattal feltöltve jöttünk haza, ahol tüstént megalakítottuk – a Völgységi Könyvfesztivál alkalmával – a Wass Albert Törzsasztal elnevezésű irodalmi társaságot, melynek fő célkitűzése Wass Albert művészetének népszerűsítése és a szoborállítás folyamatának összefogása, koordinálása lett.

​Tulajdonképpen csak ekkor említettük meg a dolgot a város vezetőinek, Varga Szilárd alpolgármesternek és Potápi Árpád polgármesternek. Ez a mozzanat is eltért a népmesei dramaturgiától, ugyanis nem kellett megküzdeni a „hétfejű sárkánnyal”. Kezdeményezésünk teljesen pozitív fogadtatásra talált, mindketten biztosítottak támogatásukról. Az egyetlen kavics a gépezetbe akkor került, amikor kiderült, hogy Endréék nem tudták behozni a szobrot, nekünk kéne kimenni érte Hamburgba. Ám ekkor is megoldódott a probléma, hiszen Gáborral augusztusban Hamburg közelében turnéztunk a zombai néptánc együttessel. Néhány telefon elég volt ahhoz, hogy megkapjuk a faládába csomagolt „mázsányi bronzot”. Ekkor még valóban csak ennyi volt az egész, hiszen úgy jött be az országba, hogy semmilyen papír nem bizonyította, hogy nem loptuk a műalkotást.

​Ekkor kezdődött meg az internetes levelezés a Wass fiúk által létrehozott Czegei Wass Alapítvánnyal a szobor ajándékozásáról. Nagy segítségünkre volt ebben Lukácsi Éva,Miami református lelkésze, a fentebb említett tanulmánykötet egyik szerzője, aki serényen közvetített köztünk és a Wass fiúk között. Végül is a kitűzött időpontra minden szükséges dokumentum együtt volt, és nem akadályozta adminisztrációs nehézség a szobor felállítását.

​Külön fejezetet lehetne írni a talapzat történetéről is. Most csak annyit, hogy ez is lelkes összefogás eredményeként készült el az utolsó pillanatra. Szerettük volna, hogy a nagy író személyiségéhez méltó talapzatra kerüljön a mellszobor. Tájékozódva az itthoni kő-árak felől, kissé elment a kedvünk. Ekkor ismét jött a segítség: egy Bonyhádon élő, horvát vállalkozó felajánlotta, hogy önköltségi áron szerez nemes követ a talapzathoz. Hamarosan meg is érkezett Dalmáciából a közel hét tonnás kő-monstrum, melyet Bakó László szobrászművész fogott véső alá – szintén felajánlásként -, hogy mintegy féléves munkát két hónap alatt elvégezve megformálja a most látható talapzatot. A helyszin kijelölésében és a talapzat tervezésében Csernyus Lőrinc építész volt a segítségünkre. A környezet esztétikus kialakítását Dobriván György kertépítész végezte el. Mindent összevetve nagy gyönyörűséggel töltött el az a tény, hogy nem a gáncsoskodás, hanem az egyet akarás erővonalai egyesültek, és haladtak a beteljesedés felé.

​Most már csak a szobor felavatását kellett méltó módon ünnepélyessé tenni. Időpontjául az Író születésnapját választottuk (január 8.), amelyhez közel esik a madéfalvi vérengzés emléknapja (január 7.). Ez utóbbinak városunkban különös jelentősége van, hiszen a környéken élő bukovinai székelyek ezen a napon mindig megemlékeznek hányattatásuk kezdetéről. A hontalanság, számkivetettség eme szinbóluma összecseng Wass Albert sorsával, azzal a küzdelemmel, melyet a „transzilvanizmus” eszméje mentén végzett a „számkivetett” népek sorsának jobbításáért. Az időpont tehát eldőlt. A nap emlékezetessé tétele érdekében hagyományteremtő szándékkal vers- és prózamondó versenyt szerveztünk a Solymár Imre Városi Könyvtár segítségével, melyre szép számmal jelentkeztek az ország szinte minden részéről, sőt még a határon túlról is. Az avatás után egy gálaműsor keretében szerettünk volna keresztmetszetet nyújtani Wass Albert életművéből. Ezt a versmondó verseny legjobbjai mellett Dinnyés József daltulajdonos és Réti Árpád szinművész prezentálta a közönségnek.

​Egy-két szó magáról az avatási ünnepségről.

​Csak magasztos, szinpadiasnak tünő szavakkal tudnám jellemezni azt az egy órát, ami alatt helyre billent a jelenlévőkben az emberiségbe vetett hit. Jóarcú, egyenes gerincű, fényesen emelt tekintetű hazám fiai vettek körül, mintegy kétezren. A méltóság és áhítat levegője lengte át a teret a januári tavaszban, Albert bátyánk szelíd szeretettel mosolygott ránk odafentről. Andrásfalvy Bertalan miniszter úr kemény szavai hallatán az „átoksori kísértetek” és a „pénzen vett Júdások” szűkölve bújtak vissza oduikba. Bartha tiszteletes dörgő szavai nyomán lélekben újra egyesült a Kárpát-medence, az általa szétszórt mezőségi és marosmenti föld megtermékenyítve az anyaország földjét, megtermi majd az „egyet akarás búzáját”, amelyből mindenkinek jut majd kenyér.

​Így történt, hogy a gondolat magvetésétől számított kilenc hónapra magasztosan szép, „könnyű szüléssel” megszületett a magyarság összetartozásának „gyermeke”, mely felnövekedve orvos lesz talán, a trianoni sebek orvosa. Orvos, aki úgy gyógyít majd, hogy más sebeket ne ejtsen, őrzi majd a nemzet egészségét testben és lélekben.

​Végezetül csak annyit fűznék még hozzá, hogy ez a magatartás legyen példa mindenhol, ahol az „értékek” mentén történnek a dolgok, ahol jelzőkövet akarnak állítani az emberségnek, ahol nem a pusztítás, hanem az építés szelleme munkál és ahol mindenki hozzáteheti a magáét – származástól függetlenül – a nagy közös egészhez.

Szabó László